M E G H Í V Ó
Krizsó Szilvia
KRIZSÓ
10 bizalmas beszélgetés
című könyvének bemutatójára
2015. december 1., kedd 17.00 óra
Móricz Zsigmond Könyvesbolt
(1117 Budapest, Móricz Zsigmond körtér 2.)
A szerző Stohl Andrással beszélget.
És természetesen dedikál…
A kötet anyaga válogatás a Radnóti Színház nagy sikerű Libikóka – Krizsó Szilviával fent és lent című beszélgetős estjeiből, amely sokkal több mint szerkesztett beszélgetések leirata. Krizsó Szilvia személyes megjegyzései, vendégeiről formált véleménye, összekötő szövegei azoknak is színházi élményt adnak olvasás közben, akik nem jutottak el a talk showjára. A népszerű újságíró, televíziós műsorvezető sikerekről és kudarcokról, munkáról és magánéletről faggatja ismert vendégeit. A könnyű anekdotázás és az őszinte vallomások eredményeként elsöprő győzelmek és csúfos bukások történeteit ismerhetjük meg.
Kérjük, jelezze vissza részvételét a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre.
Sajtópéldányok előzetes regisztrációval a helyszínen vehetők át.
A könyv a bemutatón kezdeményes áron vásárolható meg.
Kis ízelítő:
Bródy János:
K. Sz.: Magánéleti legnagyobb siker? A kudarcokról inkább ne
beszéljünk…
B. J.: Hát magánéletben csak a gyerekek. Sikeres, helyes, tehetséges
gyerekek.
K. Sz.: Van három nagy meg egy kicsi.
B. J.: Igen, mindegyikben benne vagyok valamennyire, és mindegyikre
büszke vagyok. A legnagyobb fiam informatikus, műszaki
értelmiségi, mint én. A lányom szociológus, benne van az én
társadalmi érdeklődésem. A szociológiához nekem is volt közöm.
Egy időben úgy nézett ki, hogy abba kell hagyni a zenélést.
’73 tájékán volt egy összeütközésem az akkori államvédelmi
osztállyal, egy popfesztiválon elmondott néhány félreérthető
mondat ürügyén.
A mondatok nem voltak különösen bántóak, mert nagy nyilvánosság
előtt általában azért meggondolom, hogy miket mondok. Itt is…
K. Sz.: Igen, látszik rajtad, hogy nagyon koncentrálsz…
B. J.: Na, ez akkor ürügy volt, és államellenes izgatás gyanújával
folyt ellenem vizsgálat. Nem volt kellemes, kivettek a zenekari
életből is. Akkor elmentem a szociológiára Huszár tanár úrhoz,
aki azt mondta, hogy ha nagyon akarom, ő fölvesz, és tanulhatok
szociológiát, de szerinte nekem tovább kéne írnom a dalokat, mert
ezzel sokkal többet érek. Aztán írtam tovább a dalokat, és lett
néhány olyan, ami talán tényleg maradandó. Valahogy született
egy-két olyan dal a ’70-es évek vége felé, amik az akkori zenekar
repertoárjába nem fértek bele, Koncz Zsuzsinak se nagyon
tetszettek, ezért azt mondták, hogyha én ezeket komolyan gondolom,
akkor inkább énekeljem el én magam. Így került sor arra,
hogy az Egyetemi Színpadon meg a Várszínházban lettek önálló
pódiumestjeim, ami furcsa volt, mert akkor még egy rockzenekar
tagja voltam. Énekeltem, beszéltem, kicsit olyan stand-up-os is
volt. Levente beszélt rá, hogy legyen önálló szóló lemezem. Ő is
akart még egyet, nem akarta egyedül csinálni, és akkor lett egy
ikerlemez – ha valaki emlékszik rá, két nagyon zöld borító. Tulajdonképpen
annak a sikere avatott engem előadóművésszé.
Aztán volt egy időszak a nyolcvanas évek vége felé, amikor már
a Fonográf se működött, akkor…
K. Sz.: Te most visszakanyarodtál a kudarc témakörhöz?
B. J.: Nem, hát csak el akarom mondani, hogyan lettem ilyen…
Amikor legtöbbször észreveszem, hogy megismernek még az
utcán, és hallom, hogy mögöttem összesúgnak, hogy „Figyelj, ez
nem az az énekes?”, ez engem mindig ledöbbent. Mint énekes,
mint előadóművész vagyok ismert, holott én tulajdonképpen csak
a saját dalaimat adom elő, és alkotóművésznek tartom magam, aki
időnként a saját szerzeményeit előadja. De ebben a műfajban a dal
az mindig az előadóé, mindig az előadóval azonosítja a közönség,
a szerzőket nem is igazán jegyzi meg.
Csernus Imre:
K. Sz.: Most is munkamániás vagy?
Cs. I.: Nagyon sokáig az voltam, és egy idő utána észrevettem,
hogy ez jelentős kihatással van az életemre, mert dolgozok, de
nem élek. Amikor kezdett világossá válni, hogy úgysem tudom
megváltoztatni az egész világot, elfogadtam, hogy nem fogok tudni
mindenkivel leülni beszélgetni a konfliktusairól, akkor rájöttem arra
is, hogy nem vagyok isten.
K. Sz.: Sokáig tartott ezt felismerni? Ott, azon a bizonyos felvételen,
még hitted, nem?
Cs. I.: Ott még nagyon, figyelj, ez brutális volt, ez… A hasonlóság
az, hogy amikor belendülök, akkor ugyanilyen intenzitással dumálok,
csak most már nem ilyen stílusban, nem ilyen erőszakkal.
K. Sz.: Számodra mi a siker?
Cs. I.: Amikor egy ember rájön, hogy a félelmei görcsbe húzhatják,
de közben azt is elkezdi látni, hogy ő ezt megoldhatja. Úgy, hogy
erről beszélni kezd, majd amit felismert, azon elkezd változtatni, és
aztán elkezd emberként élni. Az a siker.
